Tenisz Blog
A nap híre

Tudástár

Game, set, match – a teniszrõl kezdõknek, érdeklõdõknek

TARTALOM

Bevezetés
A tenisz, mint szó
Történetének egy-egy állomása
ATP, WTA, ITF, NTRP
A teniszütõ
A teniszlabda
A teniszpálya
Game, set, match
Forehand, backhand és a többiek
Felhasznált irodalom

BEVEZETÉS

Szinte naponta halljuk/olvassuk ezen kifejezéseket más mûszókkal egyetemben. Vannak, akik nagyon is értik, hogy mirõl van szó, mások viszont inkább hallgatnak, nem mernek a témához szólni, hiszen nem jártasak a teniszben, félénken pislantanak a TV képernyõjére, amikor egy-egy nagy mérkõzést közvetít valamely csatorna. Miért olyan a pálya, amilyen? Miért nem egyesével számolják a pontokat, mint pl. a fociban? S még sorolhatnánk. Sokan vannak, akik szívesen kipróbálnák a teniszezést, de félnek attól, hogy mi is következik azután, amikor fellépnek a pályára. Mások viszont úgy érzik, minden könnyen megy majd, hiszen látták a TV-ben: két ember ide-oda szaladgál a pályán és egymásnak üti a labdát – nem is olyan bonyolult ez. Valóban nem, addig, amíg az ember a TV-ben élvezi. Ellenben többször tapasztaltam magam is (fõleg felnõttekkel való teniszezéseim során), hogy már akkor elõjönnek a miért?-ek és hogyis van az?-ok, amikor csak a pálya felépítését, az alapállást magyarázom társaimnak.

És akkor még nem is szóltam az alapütésekrõl, a testsúly áthelyezésérõl, a lábmunkáról és a gondolkodás fontosságáról.

Az alábbiakban azokat szeretnénk bevezetni a tenisz fortélyaiba és szépségeibe, akik eddig csak távolról szemlélték a fehér sportot (azaz most már nem is annyira fehér – gondoljunk csak a Williams testvérek “ruhakölteményeire”, hogy Agassit ne is említsem, aki voltaképpen szakított a tenisz fehérségével, amikor fekete mezben jelent meg a pályán): természetesen így még nem lehet kijutni a Wimbledon-i bajnokságra, de az olvasmányos ismertetõ révén (nem a szabályok száraz ismertetésével) ha nem is futnak rögtön a teniszpályára, de jártasak lesznek benne s már nem kell hallgatniuk, ha a tenisz szerelmeseinek társaságába kerülnek. Mert higgye el, kedves érdeklõdõ, ha egyszer megszereti ezt a sportágat, rajongása örökké tart majd.

Elõször is, hogyan definiálhatnánk a tenisz szót?

Például: Két vagy négy játékos, ütõvel felszerelkezve egy háló fölött egy téglalap alakú pályára üti oda-vissza a labdát. Ha a háló fölött eggyel többször ütöd az ellenfeled térfelére a labdát, mint õ a tiédre, akkor szerzel egy pontot. Ha elegendõ pontot gyûjtesz, akkor tiéd a játék, ha elegendõ játékot, akkor a mérkõzés is.
Vagy így: téglalap alakú, simára hengerelt gyepes vagy salakos pályán két vagy négy játékos által játszott labdajáték; a pálya közepén keresztben kifeszített alacsony háló fölött kell a teniszlabdát ütõvel átütni, ill. visszaütni. (A magyar nyelv értelmezõ szótára)

Néhány szóban a történetérõl…

A tenisz õskoráról különös és érdekes tudósítások maradtak fenn. Íme közülük néhány:
A velencei Donato Vallutti Krónikájában arról ad hírt, hogy az altopassiói ütközetben (1324) fogságba esett francia lovagok egy “tenez” nevû játékot mutattak be. Tévedett. Ezt a játékot Franciaországban “jeu de paume”-nak hívták. A “Tenez!” afféle csatakiáltás volt. A meccs kezdetekor az adogató harsányan figyelmeztette a fogadót: “Vigyázz! Fogadd!” Viszont elterjedt…

“A franciák többet labdáznak, mint a földkerekség összes keresztényei együttvéve. Az országot ellepik a labdaházak, számuk sokszorosan felülmúlja a templomokét. A franciák ütõvel a kezükben születnek. Játszanak gyerekek, játszanak nõk, játszanak iparosok. Több Franciaországban a teniszjátékos, mint Angliában a részeg.” (Sir Robert Dellington iskolamester)

“Messzire hallatszott az eleven tapsolás, amely minden sikerült csapást elkísért. A játszók mindegyike jó termetû, erõs ifjú ember volt, rövid és szoros fehér öltözékben. A feleket apró színes jelvény különböztette meg egymástól. Különösen tetszetõsnek tûnt az a mozdulat, amellyel az ütni készülõ a labda elé állt. Futó helyzetbõl megtorpanva, testét elõre döntve szegezte ütõjét a labdának, és ekkor emlékeztetett a borghesei vívók mozdulatára. Azzal, hogy futva támadt a labdára, megsokszorozta ütésének erejét. Az ellenfél minden egyes alkalommal igyekezett a labdát visszaütni. Így röppent az ide-oda, míg végül a tér közepén fekve maradt.” (Johann Wolfgang Goethe, 1786)

Idehaza sem maradtunk el túlságosan a többiektõl:

Comenius Amos János, a nagy cseh tudós a 17. században Sárospatakon professzorkodott. Az ott írott világhírû mûvében, az Orbis Pictusban a következõket jegyzi:

“A laptaverõ házban jádzanak laptást, amellyet az eggyik elüt, a másik elfog a háló formán csinált lapockával, és ez a nemesek játéka a testnek mozgatására.”

Ha a lapockát lapocskának olvassuk, akkor az õsteniszütõt látjuk magunk elõtt. És akkor jön Széchenyi gróf 1823-ban: “Grosvenor Robert lorddal játszottam labdát. Adott nekem tizenöt elõnyt. Valamennyi játékot megnyertem. A lord végül dühös lett és agyon akart vágni. Erre eldobtam a rakettet és nem játszottam tovább.”

És hogy honnan jön a teniszmeccs pontjainak furcsa számozása? Természetesen erre is van egy legenda. Arról van ugyanis szó, hogy egy hatalmas óralapot akasztottak a falra. A nagymutatóval jelezték a labdamenetek alakulását, a kismutatóval a játékokét. Egy poén egy negyedóra elõre a nagymutatóval=15 perc, aztán 30 perc, 45. Hogy miért lett 40, a rövidítéseikrõl oly híres angolok a megmagyarázói: mennyivel spórolósabb fortyfive helyett csak forty-t mondani.

Az angolok a teniszt a korai korszakban egyenesen az arisztokrácia játékának tartották, a 19. század nyolcvanas éveiben nem voltak hobbiteniszezõk, a bárki számára nyitott pályák csak a múlt század hatvanas éveiben terjedtek el. Addig a tenisz klubokban, elsõsorban magántulajdonú pályákon ûzött sport volt, csak sokkal késõbb vált tömeges sporttá.

A modern értelemben vett tenisz alig száz évre tekinthet vissza, más sportokhoz képest viszonylag fiatal. A tenisz elõdjének számító real vagy royal teniszt viszont évszázadokon keresztül játszották. A pályák mérete különbözõ volt és a szabályokat gyakran menet közben találták ki. Aztán egy 1873. évi decemberi délutánon egy angol úriember, Walter Wingfield õrnagy bemutatott egy új társasági játékot, amelyet Sphairistike-nek nevezett el. Maga a szó a görög labdajáték szóból ered, de az emberek nehezen tudták kiejteni és megjegyezni, ezért hamar átkeresztelték teniszre. Ennek angol megfelelõje a lawn tennis volt. Ennek csak annyi az oka, hogy eleinte füvön játszották, már csak azért is, mert a teniszpálya elejében megegyezett a krokettpályával.

Wingfield õrmester elhatározta, hogy szabványosítja ezt a játékot, és néhány új szabályt is alkot. Az ötleteit mindig is nagyon jól tudta eladni, ezért az ismerõsei közül senkit sem lepett meg, amikor az õrnagy megjelent az úgynevezett teniszkészletével, amelyben szabálykönyv, labdák, ütõk, különleges, indiai gumiból készült sarkú cipõk voltak. Emellett speciális mérõszalag is, amelynek segítségével biztosítani lehetett, hogy a háló mindig pontosan és a szabályoknak megfelelõen feszüljön.

A tenisz világhódító útján 1874-ben megérkezett az Egyesült Államokba is: egy Mary Outerbridge nevû hölgy mutatta be a Staten Island-i Baseball és Krikett Klubban. Elõzménye volt, hogy a fáma szerint a hölgy Bermudán katonákat látott teniszezni, s hazatérõben New Yorkban a vámosok visszatartották, mert nem tudták mire vélni a csomagjában levõ teniszütõket és labdákat.

Igazi versennyé akkor vált, amikor a Wimbledon-i All England Croquet Club 1875-ben az egyik füves pályáját átadta a teniszezõknek, két évre rá pedig megrendezte a legelsõ teniszversenyt (az elsõ gyõztes neve Spencer Gore). A bajnokság hivatalos neve Lawn Tennis Championships at the All England Croquet and Lawn Tennis Club (Füvespályás Teniszbajnokság az All England Krokett-és Teniszklubban) volt.

Négy év múlva, az 1979-es bajnokságon John Hartley tiszteletes megnyerte az elõdöntõbeli mérkõzését, majd lovaskocsival hazament Yorkshire-ba, hogy megtartsa a vasárnapi misét. Aztán hétfõn visszakocsizott Wimbledonba és megnyerte a bajnokságot. Meg azután egy évre rá is hazavihette a trófeát.

ATP és WTA, ITF, NTRP

A Nõi Tenisz Szövetség (WTA) és a Professzionális Teniszezõk Szövetsége – férfiak (ATP) rangsorolja a profi játékosokat. Számítógépes rendszerben rendezik sorrendbe a játékosokat, mégpedig az egyes versenyeken elért pontszámok alapján. Ide tartozik a “négy nagy”, azaz a Grand Slam bajnokság (Australian Open, Roland Garros, Wimbledon, US Open), továbbá a nemzetközi tornák.

Ezen rangsor szerint emelik ki a játékosokat is egy-egy bajnokságon, ami a következõképpen mûködik: a versenyzõket két csoportba azaz ágra kell osztani, hogy az egymással játszott kieséses mérkõzések (egyes fordulók) nyomán végül állva maradjon az az egy-egy teniszezõ, akik majd a döntõt vívják Van ez mindazért, hogy a legjobbak elkerüljék az egymással való találkozást még a legelsõ fordulók valamelyikében.

A Grand Slam versenyeket, ill. a férfi és nõi csapatok nemzetközi bajnokságát (Davis Kupa, Federation azaz Fed Kupa) a Nemzetközi Tenisz Szövetség (ITF) szervezi.

Az amerikai országos teniszezõ – besorolási program (NTRP) megállapított különbözõ, a játékos képességeitõl függõ szinteket: kezdõ (2.5); gyönge (3.0); nem túl erõs (4.0); haladó (5.0) – a klubok legjobbjai; jó (6.0); legjobb (7.0) – világszínvonalú. Az Államokban mindenki, aki rendelkezik ilyen besorolással, elindulhat bajnokságon.

A TENISZÜTÕ

Az elsõ lépés a sikeres teniszezés felé egy megfelelõ, “testreszabott” teniszütõ beszerzése. A sportboltokban amellett,. hogy több márka közül választhatunk, kétfajta ütõ áll rendelkezésünkre: húrozott és húrozatlan. Az utóbbi elõnye, hogy igényeinknek megfelelõen vásárolhatjuk meg a belehúzandó húrt (amely készülhet kevlarból, más szintetikus anyagokból vagy nylonból, de vannak még bélbõl – szarvasmarha -ill. juhbõr – készült húrok is), továbbá saját játékmódunknak megfelelõ feszességûre húroztatjuk be.

A bélhúrt (amelyet egyébként az élvonalbeli játékosok közül sokan használnak, egyik legnépszerûbb márka a Babolat), mivel természetes anyagból van, jobban károsítják az idõjárásbeli tényezõk, emellett a benne kialakuló feszültség miatt gyakrabban el is szakad.

A versenyzõk egy-egy mérkõzésen gyakran veszik elõ a húrterpesztõt (mûanyagból készült apró elválasztó), amellyel a fõ-és kereszthúrokat igazgatják, megakadályozva azok összecsúszását, valamint a húrokban kialakuló feszültség miatti szakadásokat.

A húrozásnál fontos, hogy “hány kilóra” húzatjuk meg az ütõt, amely befolyásolja a húrok keménységét vagy rugalmasságát. Amikor egy ütõt lazára húroznak, az ütés veszít erejébõl: a labda részben vagy teljesen irányítatlanul vágódik le az ütõrõl. Ha a húrok túl feszesek, az ütõ fölött megvan az ellenõrzés, de a húrok keménysége miatt az optimális ütõpont (ahonnan a labda a legerõsebben és a legjobb irányban távozik – általában az ütõ közepén van) beleolvad a fejbe és nagyon nehéz technikásan játszani. Pl. John McEnroe 18 és 23 kiló közé, Björn Borg pedig 36 kilóra húzatta az ütõjét.

Az ütõk hossza általában 68,5 – 73,6 cm között mozog. A mai ütõk már számos anyagból készülhetnek (az elõdnek tekinthetõ fa ütõk nyomában): összetett mûanyagból, üvegszálból, tömörített grafitból, kevlarból, keramikus anyagból, titániumból stb.

A markolat átmérõje pedig 10 cm körül mozog.

A TENISZLABDA

A teniszlabdákat vákuumcsomagolt dobozokban forgalmazzák minõségük és tartósságuk biztosítása céljából. A labda a szabályok szerint fehér vagy zöld/sárga lehet. Az átmérõje 6,35 és 6,67 cm között mozog. Ez a variációs lehetõség a labdát kívülrõl borító bolyhoknak köszönhetõ. A tenisz hõskorában a labdák csupasz gumiból készültek és középen üresek voltak mindaddig, amíg John Heathcote feltaláló nem tett rá két flanellcsíkot. Vannak nyomás alatt levõ fajták is, amelyekben a gömb belsejében a nyomás nagyobb a külsõ levegõ nyomásánál. Alapszabályként 134,6-147,3 cm magasra kell fölpattanniuk, ha 254 cm magasról a betonra ejtik õket.

A TENISZPÁLYA

A pályaborítások három alaptípusát különböztethetjük meg.
Mivel a teniszpályáknak eredetileg a krokettpályák adtak otthont, az elsõ elfogadott borítás a fû lett. Nagyon gyors: a teniszlabda gyorsan fölpattan, s meg is csúszik. Vannak olyan játékosok, akik erre a pályára esküsznek fel, ez felel meg legjobban a játékstílusuknak – ne feledjük el azt sem, hogy az egyik, ha nem a legnagyobb Grand Slam torna színhelyén, Wimbledonban fûborítású pályán küzdenek egymással a játékosok. S az alapvonal mentén levõ sárga folt nem azt jelenti, hogy ott már kikopott, nincs fû, csupán azt, hogy elsárgult a használat következtében. S ha már Wimbledonnál tartunk, itt kell megemlítenünk Taróczy Balázs nevét, aki párosban hódította el a trófeát éppen ezen a füves pályán.

A salakpálya sokkal lassúbb, ezért az itt játszott játék stílusa és az ezen sikeres teniszezõk típusa is eltér a többi pályaborításnál megszokottól. Ellenben a salakos pálya talán a legnépszerûbb s legelterjedtebb, annak ellenére is, hogy nagyon nagy odafigyelést igényel a karbantartása. Állandó “megfigyelés” alatt kell tartani, hiszen ha alig látható egyenletlenség is keletkezik a pályán, a labda “megül” vagy magasabbra pattan, s ez váratlan, nagy kellemetlenséget okoz a játékosoknak. Viszont elõnyére válik még, hogy ez az a pályaborítás, amelyen a legjobban kimutatható az “out” ill. az “in” labda, ha esetleg az ellenfél kételkedne a vonalbírók ítéletében. A párizsi Grand Slam torna kedvez a salakpálya mestereinek.

A harmadik típusú borítás a kemény, ami többfajta anyagból készülhet az aszfalttól kezdve a betonon át a szõnyegen keresztül az összetett mûanyagokig. Fenntartásuk egyszerû, középutat kínálnak a gyors fû és a lassúbb salak között. A gyorsaságot itt a borítás összetételének módosításával befolyásolhatják. Két Grand Slam tornának is keményborítású pálya ad otthont: a januári Australian Open-nek és az utolsónak, a US Open-nek. Az ausztrál játékosok elõszeretettel részesítik elõnyben a kemény borítást, mint azt a legutóbbi (2001) Davis Kupa döntõje is bizonyította: Hewitték ragaszkodtak a kemény borításhoz, de a salátástálat ezúttal nem sikerült a vitrinbe helyezniük, a Grosjeanék szállították azt a tengeren túlra, Franciaországba.

A pálya méretei.
Eleinte egy homokórához hasonlított, mert a hálónál 152,4 cm-rel keskenyebb volt, mint az alapvonalnál. Wingfield õrmester szabályainak értelmében a pályának 18,29 méter hosszúnak, a hálónak pedig 142,24 cm magasnak kell lennie. A tenisz szabályait elõször a Wimbledon-i All England Club egységesítette, s ezzel a pálya méretét is szabványosította. A Wimbledon-i bizottság a téglalap alakú pálya hosszát 23,77 méterben, a szélességét az egyes játék számára 8,23 (a páros játék oldalvonala +137, 16 cm-rel odébb van) méterben állapította meg. A háló magassága is változott, a mai szabályok értelmében: 106,68 cm magas a széleken és 91,44 cm magas középen. A pályán a háló mindkét oldalán adogatóudvarok vannak, amelyek hossza 6,4 méter, szélessége pedig 4,115 méter.

GAME, SET, MATCH

Amikor elkezdõdik egy mérkõzés, a vezetõbíró jelenlétében sorsolnak, hogy ki kezdje az adogatást (=szerva), s ki melyik térfelet választja. Ez általában “fej vagy írás” rendszerben mûködik, azaz a bíró feldob egy pénzérmét amely a földön landolva jelzi a sorsolás végeredményét. A “gyõztes” vagy az adogatás és az adogatás fogadása között választ, vagy eldönti, melyik térfélen játszik, de átadhatja a választás jogát az ellenfélnek is. Amennyiben a sorsolás nyertese az adogatás mellett dönt (mint általában – taktikai fogás is: ha én kezdem az adogatást s ha meg is nyerem, a másiknak kell utánam “kapaszkodnia”), úgy az ellenfél választhatja ki, melyik térfélen akarja azt fogadni.

Az adogatás a labdamentet elsõ ütése és mindig az alapvonal mögül kell végrehajtani. Az már egyéni stílus dolga, hogy a játékos mennyire áll az alapvonal közepén (a középjeltõl való távolság jobbra) vagy mennyire a jobb széle felé: melyik az a szög, ahonnan a legjobban és legerõsebben bele tudja pörgetni a labdát az ellenfél fogadó udvarába (az adogatónak bal oldalon). A labdának lepattanás nélkül kell átrepülnie a hálón s ott lepattan az ellenfél jobboldali adogatóudvarába.

Ha az elsõ szerva nem sikerül (hosszú, ill. széles lett vagy beleakadt a hálóba), még egy lehetõség áll a játékos részére. Az elsõ adogatás szokott a legerõsebb lenni, a második már valamennyivel gyengébb, annak érdekében, hogy ezúttal ne hibázza el, hiszen akkor pontot veszít a játékos (de gondoljunk csak “bumm-bumm” Beckerre vagy Goran (Zeko) Ivanisevicre, akik a második adogatásukat is szinte ugyanolyan intenzitással ütik át a hálón).

Hiba az is, ha az a játékos, aki szervál, “belép”, azaz átlépi az alapvonalat (foot fault-ot azaz lábhibát kiált ekkor a bíró) – ha ez az elsõ adogatásnál történik, még meg lehet ismételni a szervát, de ha a másodiknál, akkor az ellenfél kapja a pontot.

Ha a labda csak a háló felsõ szélét érinti (“necc”), de átmegy rajta és bele is esik az fogadóudvarba, akkor az adogató megismételheti a szervát (first servis-t jelent a bíró). Ugyanez mûködik akkor is, ha a második szervánál fordul elõ, azzal a különbséggel, hogy akkor a játékvezetõ “second servis-t” = második szervát jelent a mikrofonjába. Ezért nem jár pontveszteség, csak akkor, ha már másodszorra sem sikerült beletalálni a fogadóudvarba, vagy hálóba ütközik a labda vagy lábhibát követ el a játékos. Ilyenkor az ellenfél kapja a pontot.

És az is elõfordulhat, hogy az ellenfél nem tudja fogni a szervát, ezt “ász”-nak nevezzük. A pálya egyik sarkában elhelyezett kijelzõ azt is mutatja, hogy mekkora az adogatás sebessége: a fentebb említett horvát játékos nem egy esetben 217 km/h és akörüli sebességû adogatással kápráztatja el a nézõközönséget.

Ha megtörtént az elsõ pont, az adogató a következõ pontért már az alapvonal középjelétõl balra szervál, a fogadó is átsétál a bal oldalra és ott, a bal fogadóudvarban várja a szervát. Az nincs meghatározva, hogy pontosan hol kell fogadni az adogatást, általában az alapvonal közelében (jobb ill. bal sarkában) vagy az alapvonaltól távolabb – mind attól függ, milyen erõsségû az ellenfél szervája ill. “hogyan esik jobban kézre” a fogadónak.

A második pont után újra a jobb oldalról a jobb fogadóudvarba kell szerválni s így váltogatni a játék (game) végéig. A következõ játékban az ellenfél szervál a fenti szabályoknak megfelelõen. Az adogatásnál minden esetben meg kell várni, hogy a labda lepattanjon, a többi ütés tekintetében a játékon belül már nem (wolley = röpte).

A tenisz szépségébõl veszít, ha csak szerva-röpte-játékból áll a mérkõzés, ami egyfajta gyors halált jelent: az adogató szervál s rögtön felmegy a hálóra és röptével (a labda lepattanása nélkül) üti vissza a labdát.

Szabály továbbá, hogy minden páratlan, azaz az elsõ, harmadik és így tovább játék (game) után a teniszezõ térfelet cserélnek.

A mérkõzések egységekre bonthatók: pont(point)-játék(game)-játszma(set)-mérkõzés(match).

A mérkõzések a nõknél két nyert játszmáig (a háromból) tartanak, ugyanez érvényes egyes férfi tornákon is, azonban a nagyobb versenyeken a férfiak esetében a meccs három nyert játszmáig tart (ami gyakran azt eredményezi, hogy le kell játszani mind az öt játszmát). Az nyeri a játszmát, aki elõször nyer meg hat játékot azzal, hogy az ellenfélnek kettõvel kevesebb nyert játéka van.

Például: én kezdem az adogatást és megnyerem = 1-0; az ellenfelem is hozza a sajátját = 1-1; s így tovább egészen 4-4-ig, amikor is megnyerem a saját adogatásomat (=5-4) és elveszem az övét is (=6-4), így az elsõ játszmát 6-4-re én nyertem.

Könnyebb dolgom van akkor, ha az ellenfelem több adogatójátékot veszít, így az eredmény lehet 6-0; 6-1; 6-2; 6-3 is.

Ha viszont fej-fej mellett haladunk s ellenfelem is megnyeri az ötödik szerváját (=5-5), akkor nekem hoznom kell a sajátomat és az õ következõ adogatását is el kell nyernem ahhoz, hogy enyém legyen a szett (=7-5).

De az is elõfordul, hogy 6-6-ra alakul a játszma állása. Ekkor két lehetõség van: addig játszunk, amíg nem lesz kétpontos különbség (a nõknél a harmadik, a férfiaknál az ötödik azaz a döntõ szettekben most is ezt alkalmazzák), de ez nagyon hosszúra is elnyúlhat. Ezért találták ki (ITF) az ún. tie-break-et (rövidítés): a 13. játékban (ne feledjük: 6-6 volt az állás = 12 játékot játszottunk eddig) én, azaz az adogató kezdek, egyet szerválok aztán az ellenfelem adogat kettõt egymás után, majd én kettõt és így tovább kettesével. A hatodik pontnál térfelet cserélünk (6-0, 5-1, 4-2, 3-3). Az nyeri a tie-break-et, aki elõbb eléri a 7 nyert pontot, kétpontos különbséggel (7-5). A rövidítés pedig tényleg addig tart, amíg nincs kétpontos különbség, így több esetben elõfordul pl. a 10-12-es tie-break végeredmény is. A kijelzõn a játszma végeredménye 7-6-ként jelenik meg:

Pl.
Jennifer CAPRIATI 7
Venus WILLIAMS 6

Ha viszont Williams kisasszony nyeri a játszmát a tábla így néz ki:
Jennifer CAPRIATI 6
Venus WILLIAMS 7

Vége az elsõ szettnek, de mielõtt belevágnánk a másodikba, nézzük meg a tenisz sajátos pontozási módszerét egy játékon belül.

0 = love (semmi, nulla) – a kifejezés a francia l’oeuf szóból ered, amelynek egyszerre kacsatojás és nulla a jelentése.

15 = a játék elsõ pontja
30 = a játék második pontja
40 = a játék harmadik pontja
game (játék) = az utolsó pont megnyerése után.

Pl. én vagyok az adogató, s hozom mindegyik adogatásomat: 0-0; 15-0; 30-0; 40-0; játék. De ha hibázom, vagy az ellenfelem bravúroskodik, fej-fej mellett is haladhatunk (0-0; 15-0; 15-15; 30-15; 30-30; 40-30; 40-40) s elérhetünk 40-40-ig. Ezt az állást egyenlõnek nevezzük (deuce).

A következõ nyert pont elõnyt jelent (advantage) és az elõnyt élvezõ játékos megnyeri a következõ pontot is, akkor övé a játék. Ha elveszíti, akkor újra egyenlõ az állás.

Nézzük meg ezt a példánkon:
*Jennifer CAPRIATI: 15 15 30 30 40 40 A 40 40 40 A játék
Venus WILLIAMS: 0 15 15 30 30 40 40 40 A 40 40
* adogató játékos
Capriati nyeri a játékot (=game Capriati – így a bíró). Capriati kisasszony tehát megnyerte elsõ adogatójátékát (az elsõ szettben).
A kijelzõn ez a következõképpen néz ki:
Jennifer CAPRIATI 1
Venus WILLIAMS 0

Az eredmény ismertetésekor mindig az adogató pontjait mondjuk elõbb. Tehát: ha Williams kisasszony elnyerte volna Capriati adogatását, valahogyan így nézne ki:
*Jennifer CAPRIATI: 0
Venus WILLIAMS: 15
Kiejtve: semmi tizenöt. S így tovább.

Még valami: ha az ellenfél elnyeri az adogatásunkat, “break”-nek hívjuk. Tehát ha az állás:
*Jennifer CAPRIATI: 0 0 0
Venus WILLIAMS: 15 30 40
Williams kisasszonynak három break labdája azaz lehetõsége van ahhoz, hogy elvegye ellenfele adogatását. Ha Capriati kisasszony megembereli magát, akkor eljuthat a 40-40 állásig, ahol aztán elõnyhöz kell jutnia és még az azutáni pontot is meg kell nyernie, ha nem akarja elveszíteni s ezzel nagy elõnyhöz juttatni Williams-t, hiszen a következõ játékban már Venus adogat, s ha meg is nyeri, Capriati lemarad s nagy erõfeszítés kell ahhoz, hogy visszakapaszkodjék.

A love game mûszó pedig azt jelenti, hogy az adogató pontveszteség nélkül hozta az adogatását. Példánkban:
*Jennifer CAPRIATI: 15 30 40 játék
Venus WILLIAMS: 0 0 0

Ugyanakkor love game az is, ha az ellenfél ugyanígy nyeri el a mi adogatásunkat:
*Jennifer CAPRIATI: 0 0 0
Venus WILLIAMS: 15 30 40 játék

Ha az állás Capriati javára játszmában pl. 6-4, 6-3 és játékban 40-0-nál tart, a képernyõn a következõ kiírás jelenik meg: matchball ***, mert három lehetõsége van Jennifernek, hogy megnyerje a meccset. Ha sikerül neki, akkor a bíró végszava a következõ: game-set-match Capriati. És akkor jön az öröm, no meg a kézfogás, gratulálás egymásnak és a vezetõbírónak egyaránt.

FOREHAND, BACKHAND és a többiek – avagy néhány szóban az alapütésekrõl

Most, hogy már egészen szakszerûen tudjuk követni a tévéközvetítést, ismerkedjünk meg egy-egy alapütéssel. Természetesen csak említés szintjén, hiszen ahogyan a puding próbája az evés, a teniszt is csak a pályán, megfelelõ tenisztréner segítségével, kemény edzéssel lehet elsajátítani. Az elsõ teniszleckék az ütõfogásra, az ütésfogadásra és az ütésívre összpontosítanak.

Az ütõfogás (ahogyan az ütõt fogjuk) tekintetében három kifejezéssel találkozik a tanuló: keleti fogás, nyugati fogás és a kontinentális fogás. A nevek a kéznek az ütõn való elhelyezkedésére utalnak.

Az elsõ ütés neve az adogatás avagy szerva, melyet az alapvonal mögül kell végrehajtani. De errõl már volt szó. A szervát viszont fogadni is kell, amit retourn-nek hívunk (visszaütés). Vannak megrögzött alapvonal – játékosok (gondoljunk csak Steffi Grafra, aki szinte alig “merészkedett” el az alapvonaltól, tenyeresekkel és fonákokkal nyerte sorra a mérkõzéseket).

Ha már a tenyereseket említettük (forehand), a forehand-eket jobboldalról (jobbkezeseknél) ütjük (a balkezesek esetében ez bal oldal) s három fázisukat különböztethetjük meg: alsó (amikor a labdát egy kicsit megemeljük), középsõ (amikor egyenesen a háló magasságában irányítjuk az ütõt) és felsõ (amikor a magasabbra pattant labdát egy kicsit “lehúzzuk”).

A fonákot (backhand = “visszakéz”) bal oldalról ütjük, a testünk elõtt keresztben. Szintén három fázisa van, csak nem jobb, hanem bal oldalról. balkezeseknek jobb oldal. Általában a tenyeresek erõsebbek, mint a fonákok (láthatjuk ezt azon, hogy sok játékos tenyeres ütésre helyezkedik, ha õ kapja a labdát, ellenben ellenfelének fonákra adja, hogy mielõbb hibázásra kényszerítse, sõt sok esetben az adogatást is “tenyeresre várjuk”), de gyakran láthatjuk azt is, hogy két kézzel fogják meg a játékosok az ütõt egy-egy fonák alkalmával. Ezt kétkezes fonáknak hívjuk: ilyenkor nagyobb erõt vihetünk az ütésbe.

Az adogatáshoz hasonló ütés (amelyet a pályán belül hajtunk végre) az úgynevezett lecsapás (smash): ezt akkor használjuk ki, amikor túl magas labdát kapunk s lecsapjuk az ellenfél térfelére (lehetõleg úgy, hogy képtelen legyen a visszaadására). Az is elõfordul, hogy átemeljük a labdát ellenfelünk fölött: amikor az ellenfél berohan a hálóra (röptézni), s mi szeretnénk túljárni az eszén, egyszerûen csak magasra íveljük és átemeljük a feje felett a labdát (természetesen úgy, hogy még a pályán pottyanjon le), ha sikerül, akkor visszakényszeríthetjük az alapvonal tájékára, ha nem, akkor ellenfelünk egy elegáns smash-el megnyerheti a pontot.

Az imént említett röpte (wolley) onnan is kaphatta a nevét, hogy röpködünk a háló elõtt jobb és bal oldalra, hogy eltaláljuk a labdát: vagyis, felszaladunk a hálóhoz s nem várjuk meg, amíg a labda lepattan, hanem levegõbõl ütjük vissza (tenyeressel vagy fonákkal). A szabályok értelmében ezt az ütést a jobb és bal adogatóudvaron belülrõl lehet véghezvinni (nem igényel nagy erõfeszítést, csak a labda elé tartjuk az erõsen markolt ütõt). A röpte egyik, ha nem a legnagyobb mestere máig is a svéd Stefan Edberg.

Az elütés a hálóhoz beszaladó vagy már ott tartózkodó ellenfél mellett elütött labda.

A keresztütés a pályán átellenben megütött labda.

Az egyenes ütés az ugyanazon oldalvonal mellett visszaadott labda – gyakran meglepi az ellenfelet, ha keresztben várja a labdát.

Az ejtés során a labdát gyengén ütjük meg (közben meg is nyessük egy kicsit), hogy közvetlenül a háló mögött essen le – gyakran úgy sikerül, hogy közben érinti a háló felsõ szélét és egyszerûen csak “lecsorog” az ellenfél térfelére (ha nem sikerül, akkor a mi oldalunkra esik vissza). Ilyenkor a jólneveltség azt diktálja, hogy kezünk, vagy az ütõnk felemelésével bocsánatot kérjünk ellenfelünktõl (sorry haver, de így sikerült, enyém a pont).

A rövidítés egy újabb meglepetést eredményezõ ütés, amely hosszabb, mint az ejtés, s a labda lehetõleg a hálónál levõ ellenfél lábánál landol, megnehezítve ezzel az esetleges agresszív visszaütést.

A nyesés és pörgetés kétfajta pörgésfajta: a nyesés esetében elnyesünk a labda alatt, amely így az ellenfél térfelén alig pattan fel, a pörgetés esetén pedig a teniszütõ fölfelé ívelõ utat jár be a labdával való találkozáskor, amely így magasra pattan az ellenfél térfelén. Mindkettõ esetében (annak ellenére, hogy ezzel is jócskán meglephetjük az ellenfelet) a labda éppen ellenkezõ irányban pattan fel, mint amerre az ellenfelünk várta.

A közbeütés csak páros játékban fordul elõ, amikor az elõl levõ játékos átlépi a középvonalat és megüti az eredetileg a hátsó pályafélen játszónak szánt labdát (egyébként általában az a szabály, hogy az a játékos üti meg a labdát, amelyiknek tenyeresre esik), amivel kibillentheti egyensúlyából az ellenfelet.

A fentiek ismeretében természetesen még nincs tetõfokán a tenisztudásunk, de az elsõ lépést már megtettük afelé.
Nagyon szorgalmas, kitartó tanulást és jó teniszezést kívánunk!

Az alapok ismertetéséhez felhasznált irodalom:
Teniszezni jó : de hogyan kezdjek hozzá? : Útmutató a tenisz történetéhez, felszereléséhez, ruházatához, etikettjéhez, szabályaihoz és nyelvezetéhez / Tracy Austin ; Steve Eubanks. – Budapest : Glória K., c.1999. – 122 p. : ill.
Lektorálta és az elõszót irta Taróczy Balázs
Napkinroe szótárával
ISBN 963 7495 75 4 kötött : 1250, – Ft.

Ászok és királyok / Jákfalvi Béla ; Peterdi Pál. – Budapest : Korona K., 1999.
Fényképekkel
ISBN 963 9191 272 fûzött : ár nélkül